Ki fél a szüléstől?

Talán meglepő, de az elmúlt években egyre gyakrabban tapasztalom azt, hogy nem az anya, hanem maga a szülészorvos.

“Fenyegető, hüvelyi szülésre készülök!” – hangzott egy szülész-nőgyógyász szájából, és én döbbenetemből ocsúdva azóta is próbálom értelmezni, vajon mi fenyegeti?

15 éve kísérek szüléseket kórházakban, különböző orvosokkal és szülésznőkkel. Ez alatt az idő alatt nagyon sokféle személyiségű, szemléletű emberrel dolgoztam együtt. Mivel az orvos és  szülésznő is része annak a támogatói körnek, akik az anyát a várandósság és a szülés időszakában körülveszik, fontosnak tartom, hogy megértsem, mit miért, mire alapozva mondanak.

Tegnap egy olyan a várandóssága elején járó nővel találkoztam, aki arra szeretett volna választ kapni tőlem, hogy ő veszélyeztetett-e a jelenlegi állapotában. Nem feladatom és nem is tettem meg, hogy az általa elmondottak alapján ezt eldöntsem, de a kérdése hallatán az a válasz jutott elsőként eszembe, hogy az attól is függ, melyik orvossal beszél.

Mert  a következőket tapasztalom. Vannak olyan orvosok, akik szerint:

  • “a várandósság folyamatát szigorúan követni kell”,
  • “a terhes nő számtalan veszélynek van kitéve”,
  • “biztonságosabb a kiírt napon elindítani a szülést, mint tovább várni”,
  • “jobb vágni (gátat, hasat), mint nem”,
  • “a szülés, akut, életveszélyes állapot”.

Ez utóbbit egy császármetszéssel foglalkozó szakmai konferencián hallottam egy szólásra emelkedő szülészorvostól, és azonnal sajnálni kezdtem nem csak a vele szülő nőket, hanem őt magát is. Hogyan lehet lelkileg bírni azt, hogy évtizedek óta úgy megy be dolgozni a kórházba, hogy nap mint nap életeket kell mentenie? Mekkora stressz és felelősség ez, hány tonna súlya alatt roskadozik folyamatosan? És ez mit eredményez?

health-care-professional-working-374

Igen, tudom, hogy szakmailag az orvosok vállalják a felelősséget a szülés kimeneteléért. (Mint ahogy a buszvezetőknek, az óvónőknek, a mérnököknek, a légi irányítóknak és tulajdonképpen minden felnőtt embernek, akinek döntéseket kell hoznia, ugyanennek a tudatában kell élnie és végeznie a munkáját). Persze nem mindegy, hogy egy-egy döntésnek milyen a súlya, hiszen annak következményeit is vállalni kell.

Érthető, hogy a szülők egészséges kisbabát szeretnének, hogy az egyre fejlettebb ultrahang diagnosztikának és a várandósság alatti szűrővizsgálatoknak köszönhetően ezt egyre nagyobb valószínűséggel meg is tudják nekik ígérni, így aztán a szülés folyamatában is minimalizálni szeretnék az orvosok a kockázatokat. Ráadásul az elmúlt években megnőtt a műhiba perek száma, így ez is oka annak, hogy egy döntési helyzetben az orvosok a számukra biztonságosabb utat választják.

Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy nem minden várandósság és szülés halad a normális, élettani mederben. Tisztelettel és mély elismeréssel adózok azok előtt az orvosok előtt, akik figyelmükkel, tudásukkal és helyzetfelismerésükkel adott esetben valóban életeket mentenek. Voltam olyan szüléseknél, születéseknél jelen, ahol a beavatkozásoknak nagyon komoly okai voltak, és ahol az orvosok a lehető legjobb döntéseket hozták meg.

De hová vezet az, ha egy egészséges folyamatot félelmekkel telve irányítanak? Mit eredményezhet, ha az orvos fél a felelősségvállalástól, az ügyeletvezetőtől, a felelősségre vonástól, a nemzetközi szakirodalomban megjelent szülészeti és pszichológiai tanulmányok megismerésétől, a nők szüléskor megnyilvánuló érzéseitől vagy a saját megérintődésétől?

Sajnos sok esetben sürgetést, szükségtelen beavatkozásokat, hibás döntéseket és az ezekből fakadó rossz következtetéseket, valamint testileg és/vagy lelkileg megsérült anyákat és babákat.

Jobb félni, mint megijedni?

Értem a mondás igazságát és nem is vitatom. De mégsem hiszem, hogy jó az, ha – miként egy szülészorvos jellemezte az osztálya jelenlegi helyzetét –  ” a félelem uralja a szülőszobát”.