Tangó egy gyermekért

Egy szülés, egy születés igaz története, ahogy a dúla látta.

Éjjel érkeztünk a szülőszobára.

Csordogált a magzatvíz, de Hajninak még nem voltak méhösszehúzódásai. Elhelyezkedtünk a félhomályos, de még így sem túl intim szülőszobában. Bóbiskolva, zenét hallgatva virradt ránk a reggel.

Berci nagyon fáradt volt. Napok óta intézte az új lakásba költözés összes gondját-baját, szorgosan takarított, és sietve szerelte össze a gyerekszoba valamennyi bútorát. Hajninak pihennie kellett, nem vehetett részt aktívan ebben a nagy munkában, így náluk különös módon az apa rakta, csinosította a fészket éjjel-nappal.

Mivel még nem kezdődött el a vajúdás, Berci lefeküdt a szülőszobában lévő ágyra, és elaludt, mi pedig Hajnival beszélgettünk.

Sokat mesélt a versenytáncos múltjáról, a tangó gyönyörűségeiről, a zene sodró erejéről, a táncpartnerek sokféleségéről, és arról, hogy egymást is ennek az érzéki, csodálatos táncnak köszönhetik.

Élveztem, ahogy mesélt. Láttam őt testre simuló ruhában, magas sarkú cipőben, elegáns tartással, szépen sminkelve, igazi nőként a parketten. „Jó nagy képzelőerő kellhet hozzá” – kuncogott Hajni, merthogy a lábai most nagyon be voltak dagadva. Felpolcolt lábakkal ült, és annyira feszült a bőre a sok víztől, hogy már az sem adott igazi enyhülést, hogy beszélgetés közben masszírozgattam.

A méhösszehúzódás hullámainak érkeztével Berci is felébredt. Mindketten azon voltunk, hogy Hajninak minél könnyebb legyen az egyre intenzívebben jelentkező kontrakciókba belesimulni.

Ültünk, álltunk, jöttünk-mentünk a szülőszobában. Lekapcsoltam a lámpát, meggyújtottam azt a gyertyát, amelyet Lujzi érkezésére választottak a szülők, és Berci betette a magnóba azt a CD-t, amelyet otthonról hoztak. Piazzola muzsikája valami egészen más hangulatot hozott a szülőszobába, mint ami általában lenni szokott. Lassú és mégis szenvedélyes, érzelmeket megmozgató dallamok árasztották el az amúgy elég rideg helyiséget. Ahogy elárasztották, úgy fel is melegítették minden négyzetcentiméterét.

A kontrakciók pedig csak jöttek, jöttek.

Hajni fáradtan sétálgatott körbe-körbe a szülőszobában. Bő hálóinge lazán lógott rajta, duzzadt lábfejébe bevágott a papucsa pántja. Berci zokniban, gyűrött, megviselt ingében odalépett hozzá, és tartotta őt, amíg párja rátámaszkodott. Így várták meg az újabb összehúzódás végét.

Aztán egymás szemébe néztek.

És abban a pillanatban valami varázslatos dolog történt. Pár másodpercig mozdulatlanul álltak, csak a zene szólt, majd egy hangsúlyos ütemnél Berci belépett Hajni lábai közé. Abban az egy mozdulatban minden benne volt, amit csak egy férfi a tangó által megvallhat egy nőnek: szerelem, gyengédség, szenvedély. Kezük egymásba simult, tekintetük összefonódott, lábuk megannyi érzelmet üzenve siklott a linóleumon. Lassan, szavak nélkül táncoltak. Nászukat csak a méhösszehúzódások állították meg egy-egy percre, aztán újból visszataláltak a zene ritmusába.

Olyan gyönyörűek voltak, mintha csak egy fényes terem parkettjén suhannának lebegő szoknyában, fekete nadrágban, fényesen csillogó cipőkben.

Mozdulni sem mertem, csak megbabonázva néztem őket, és azon izgultam, nehogy bárki kívülről érkező megzavarja ezt a varázslatot.

Hozzászólnál a témához? Oszd meg véleményed!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.