A Lány alig több mint 20 éves. Megkérdőjelezhetetlenül, a kezdetektől tudta, hogy mi az, akit és amit nagyon szeretne. A Kisfiút, még akkor is, ha apa nélkül neveli majd fel, és azt, hogy az otthonában szülhesse meg a babáját.
A nappaliban áll a szülőmedence. Benne áramlik a Lány. Szabadon mozog, siklik, hajlik, elmerül. Csendben figyelem és próbálom megsejteni, vajon merre jár, hová sodorják, emelik a vajúdás hullámai. Dolga van. Ritmikusan dolgozik a méhének izomzata, de a lelkében is nagy munka zajlik. Mosolyog, sír és fáj, elpihen, megfeszül. Átél, elenged, megriad, elfogad. Nem kér semmilyen segítséget, egyedül, bátran megy bele a folyamatba.
De valójában még sincs egyedül. A születőben lévő kisfiával van. Szeretetben, erős szövetségben, más-más úton, mégis közös utazásban.
„Jók, leszünk mi együtt, Kicsim, meglátod! Meg tudjuk csinálni! Gyere, nagyon várlak, segítek neked!” – biztatja két hullám között.
A Kisfiú tudja ezt. Nyugodtan, bizalommal érkezik a medence meleg vizébe, ahová az anyukája még lányként lépett be.
Magával ragad az élmény és a folyamat szépsége, ereje. Újra bizonyságot nyer bennem, hogy milyen fontos, szükséges és támogató tud lenni egy háborítatlan vajúdás. Mert a szülés beavatási rítusában, hihetetlen energiáinak örvényében, testet és lelket megrengető átalakulásában, euforikus, felszabadító katarzisában ma éjjel ketten születtek.
Egy Anya és egy Kisfiú.
Békés Emőke